Nincs idő.Mi persze nem azt mondjuk,hogy eszeveszetten rohanunk,hanem hogy életünk fölgyorsult,és ezért sajnos rohanni kell. Mintha valaki bekapcsolta volna talpunk alatt a futószőnyeget,azt mondjuk,hogy életünk felgyorsult.Magától.Sietünk.Rohanunk.De ember nem akadt még,aki megmondta volna,hová.A felpörgetettség nemcsak jele egy olyan világnak,amelyet a halálfélelemben élő s minden élményt egyetlen,villanásnyi rövid élet alatt bekaszálni akaró ego mozgat,de ugyanakkor biztosítéka annak is,hogy ebben a tébolyult ámokfutásban sem felébredni,sem magunkhoz térni nem lehet.Világunk gondoskodik róla,hogy figyelmünket darabokra törje és szórja szét,hogy sohase tudjuk meg,kik vagyunk, miért élünk és hová rohanunk.Szemünk előtt egyre sebesebben rázogatja tenyerét egy valóban ördögi mágus,és miközben szemünk vibrál,s szédülünk a benyomások tűzijátékától, a fülünkbe üvöltenek,három telefonon hívnak,két tévén száz rémhírt és ezer követhetetlenül gyors reklámot lőnek ránk,s hátulról hajszolnak a "mindennapi kenyérért."Elménk szétszortsága a téboly határáig fokozódott.Tekintetünk nyugatalan..
Müller Péter |