"A Biblia szerint Isten az embert földből és saját lelkéből teremtette:
lelket lehelt a sárba. A kínaiak pedig azt mondták,hogy van egy "Ég előtti"
és egy "Ég alatti" világ. Van egy idea-világ, s van egy megvalósult
világ: a fényes "szellemi"és a tudatos Jang ölelkezik a sötét, anyagi
és tudattalan Jin világával:így születik az emeber. Ma ezt nem tudjuk
fölfogni. Az egyik felét-alulról fölfelé-értjük. A másikat-fölülrő
lefelé-nem értjük. Sok gondunk,bajunk ebből származik, többek között
ezért sem tudunk bölcsen és természetes módon meghalni. Nem tudjuk,
hogy lényünk magasabb része föntről jött,nem tudjuk,hogy a meghalás
egyrészt hazamenetel:a lélek visszamegy oda,ahonnan érkezett,saját
világába-másrészt pedig lebomlás és visszaminősülés:a test az éltető
lélek nélkül szétoszlik és beletagolódik egy alacsonyabb rendű
állapotba.A mai ember meg van győződve arról hogy a lelkét is eltemetik.
Azt hiszi,az is ott van a sírban és rádobják a földet. Mivel fölfelé
nem lát,csak lefelé,azt hiszi,hogy akit szeretett,azt most megeszik a
kukacok.Visszamenőleg döbben rá arra,hogy egy csontvázat ölelt, aki
ideig-óráig emberszerűen viselkedett,s átmenetileg úgy tett,mintha
élne.Hogy mi óvja meg a testet a rohadástól,a szétporladástól
mindaddig,míg Micike benne van s él- s mitől kezd azonnal bomlani
mihelyst a Micike többé nincsen benne:rejtély. Fölboncolják a tetemet,
s megállapítják:egy vérrög okozta,hogy ez az egyébként visszataszító,
oszlásnak induló hústömeg nem a Micike többé.A materializmus riasztó
bárgyúsága a temetőben derül ki."

Müller Péter: Titkos Tanítások

"Az ember a saját testét is nehezen szokja meg.A betegség undorral és méltatlanságérzéssel tölti el.A székelés,a vizelés,a taknyos orr,a kihullott fogak,a csatakokban ömlő,savanyú szagú verejték,a belek fájdalmas vonaglása és a saját, kibuggyanó vérének a látványa mind olyan kép, mely taszít és megaláz. A betegségben nem az a legrosszabb,hogy fáj,hanem hogy állattá fokozza le az embert: sejtté,csonttá,szőrré,hússá,nyálkás gilisztává. Nincs iszonyúbb,mint a kinyílt has,a kocsonyás agyvelő,a békaként lüktető lucskos szív,és a húgytól bűzlő, gyanús színű szafatokban úszó vesék látványa. "Ez vagyok én?"-kiűltja ilyenkor borzongva a lélek. Ez a második teremtés kiálltása. Ez a kiálltás válik kétségbeesett zokogássá, amikor a hozzátartozók előtt ott fekszik az ember hullája. Amikor megszökik belőle a Lélek,s ott marad mindaz,ami állati. A haja még nő,a sejtjei nyüzsögnek,s a kukacok szintjén ez még mindig élet,még mindig természet- de az Ember Fia így kiállt fel: "Ezt szerettem? Ezt öleltem? Ezt a szájat csókoltam? Ezt a kihűlt húst szorítottam magamhoz? Ezt a merev csontkezet fogtam a meleg tenyerembe? HOL VAN Ő? Bizony barátom, mindannyian tudunk a második teremtésről."

Müller Péter: Kígyó és Kereszt.